Saját cselekedeteinket egészen más szempontból vizsgáljuk, mint másokét.

Ahogy az alapvető attribúciós hiba mutatja, másokról azt gondoljuk, hogy a viselkedésük a személyiségükből fakad. Saját viselkedésünk magyarázatára azonban mindig találunk külső okokat.

Például, ha valaki késik, azonnal kijelentjük, hogy pontatlan, figyelmetlen, idegesítő alak. Amikor mi késünk, akkor ez nyilván fel sem merül. Minket a közlekedés, időjárás és minden más hátráltat.

A cselekvő-megfigyelő hatás értelmében a saját viselkedésünket inkább környezeti tényezőknek, míg másokét belső tényezőknek tulajdonítjuk.

 Amikor saját és mások viselkedésének okait vizsgáljuk, akkor másoknál csak a „látható” okokra fókuszálunk és gyorsan ítélkezünk. Önmagunk vonatkozásában minden egyebet figyelembe veszünk és sokkal árnyaltabban minősítünk.

Például, ha valaki elesik a sportpályán, az ügyetlen. Ha velünk történik ugyanez, akkor a pálya az oka.

Hogyan hat az életünkre ez a jelenség?

A cselekvő-megfigyelő torzítás az emberi kapcsolatok egyensúlyát komolyan veszélyeztetheti, főként, ha a partnerek nem egyenrangúak.

Sok családban a munkamegosztás hiányosságai miatt sztereotípiává válik az „állandóan ideges”, valójában nagymértékben túlterhelt fél, és a „nyugodt, kiegyensúlyozott” fél, aki kényelmesen él és értetlenül szemléli partnere viselkedését.

Munkahelyi körülmények között pedig hátrányos megítéléshez vezet, ha a főnök a munkatárs teljesítményét személyes gyengeségének tulajdonítja és nem vesz tudomást az őt korlátozó külső tényezőkről.