A legtöbb ember hisz abban, hogy a világ igazságos és az emberek azt kapják, amit megérdemelnek.

Gyermekkorunk meséi abban a szellemben programoznak bennünket a jövőre, hogy a jó cselekedetekért a világ megjutalmaz, a rosszakért pedig megbüntet.

Az igazságos világba vetett hit arra motivál bennünket, hogy helyes morális és etikai normák szerint éljünk, „őrizzük a jó karmát”.

Segítségünkre van az igazságos világ eszméje abban is, hogy biztosítja számunkra kiszámítható és menedzselhető jövő képét, ami növeli a biztonságérzetünket.

Mi történik azonban akkor, ha igazságtalansággal szembesülünk?

Először is magyarázatot keresünk. Amennyiben nem találunk könnyen és gyorsan tényszerű információkat, akkor megalkotjuk a saját elméletünket.

Mindenképpen logikus, ok-okozati kapcsolatot akarunk találni az események között, mert ezzel szeretnénk biztosítani a történések megértése feletti kontrol illúzióját.

Mivel az igazságos világba vetett hitről nem akarunk lemondani a kognitív disszonancia miatt, ezért inkább az „igazságtalanság” áldozatait hibáztatjuk valamilyen módon a történtekért.

Például, ha valakitől ellopnak valamit, könnyen rámondjuk, hogy hanyag volt és nem vigyázott a holmijára (alapvető attribúciós hiba). Súlyosabb esetekben ez a gondolkodás az áldozathibáztatáshoz vezet.

Könnyen eshetünk abba a hibába is, hogy egy alacsony státuszban dolgozó emberről azonnal azt vélelmezzük, hogy nem képes többre, vagy nem érdemel jobbat, mert lusta. Nem szeretünk arra gondolni, hogy igazságtalan és szerencsétlen körülmények áldozata.

Az a vágyunk, hogy a világ igazságosan működjön, helyes és fontos. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy az élet nem mindig igazságos. Jó emberekkel is történnek rossz dolgok. Vannak sajnos ok nélküli véletlen történések is.

Helytelenül cselekszünk akkor, ha megpróbáljuk „belemagyarázni” a komfortérzetünket bántó eseményekbe, hogy mégis van benne valahol „igazság”, mert ezzel indokolatlanul sérthetjük embertársainkat.