Az előzetes elkötelezettséghez való merev ragaszkodás gyakran megnehezíti az emberek életét.

Emiatt úgy érzik, hogy a mindenkori viselkedésüket, véleményüket muszáj ahhoz igazítaniuk, amit a múltban tettek, vagy mondtak.

Ezzel komoly problémát vállalnak magukra akkor, ha a múltbeli elköteleződés eleve helytelen volt, vagy időközben azzá vált.

Az alkalmazkodásra, valamint a korábbi tévedések beismerésére való képesség hiánya akadályozza az ember fejlődését.

Miért ragaszkodunk korábbi véleményünkhöz akkor is, ha már nem szabadna?

Mindenáron következetesnek akarunk mutatkozni a külvilág fele, hogy megőrizzük pozitív énképünket.

A „tévedhetetlenség” illúziójával szeretnénk fenntartani a magas önértékelésünket.

A hibákat és azok beismerését gyengeségnek, „arcvesztésnek” tartjuk.

Igyekszünk elkerülni hírnevünk sérülését, illetve a kognitív disszonanciát.

Mit tegyünk, amikor ráébredünk, hogy nem jól döntöttünk a múltban?

Semmiképpen ne kreáljunk „mondvacsinált” indokokat, ne magyarázkodjunk és ne akarjuk meggyőzni se magunkat, se másokat, hogy „ez így volt helyes”.

Tapasztalhattuk már, hogy úgyis mindenki „átlát a szitán” és ezzel csak azt érjük el, hogy nevetségessé válunk.

Nyugodtan változtassunk a véleményünkön és a viselkedésünkön, ha időközben rájöttünk, hogy korábbi döntésünk helytelen volt.

Tanuljunk a tapasztalatokból és igyekezzünk az aktuális helyzetnek megfelelő optimális megoldással továbbmenni.